|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kemény Miklós 1995. június 24.Jún. 24-én Marosvécsen ünnepélyesen leleplezték Kemény János szobrát, Hunyadi László szobrászművész alkotását. Csiha Kálmán kolozsvári református püspök hirdetett igét a báró Kemény Jánosra emlékezés napján. Kiss Jenő költő, a Helikon írói csoportosulás egyetlen élő tagja és Gálfalvi Zsolt, a romániai magyar PEN Klub elnöke és Székely József marosvécsi esperes emlékezett az irodalom nagy mecénására, majd Bogdán István kolozsvári színész mondott el részleteket Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című költeményéből, Lászlóffy Csaba legfrissebb szonettjét - Marosvécsi kaland - olvasta fel, végül Kemény János fia, Kemény Miklós szólt az egybegyűltekhez. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 27./ Ugyanerről: 1297. sz. jegyzet.2000. március 28.A fiatal báró Kemény János örökölt erdőbirtokainak jelentős részét áldozta fel a romániai magyar irodalom támogatására. 1926-ban megalapította a marosvécsi Helikont. A helikoni munkaközösség a két világháború között a hazai írók legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt. Megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadóvállalat, akárcsak az Erdélyi Helikon folyóirat a vécsi íróközösség eszmei irányítása alatt működött mindvégig. Ebben a periódusban 166 kötet jelent meg, zömében a helikonisták művei. Ez a szellemi örökség képezi a kibontakozó, modern erdélyi magyar irodalom kincsestárát. A 2000 tavaszán megalakult és bejegyzett Helikon - Kemény János Alapítvány legfontosabb célkitűzései között szerepel: Kemény János és a marosvécsi Helikonba tömörült írók szellemi örökségének megőrzése és széleskörű ismertetése, műveik újrakiadása, könyvtárlétesítés, a jeles évfordulók méltó megünneplése és egy időszaki lap beindítása. Az Alapítvány Emlékparkot szeretne létesíteni az 55 író számára, továbbá Marosvécsen tervezik a Kemény János emlékház létrehozását. Az alapító: Kemény János fia, Kemény Miklós és családja, a kuratórium tiszteletbeli elnöke Sütő András író, tagjai: Bogyó Levente elnök, Nagy Miklós Kund alelnök, Adamovits Sándor titkár, Böjte Lídia, Kilyén Ilka, Lokodi Edit, Marosi Ildikó, Mészáros József, Spielmann Mihály tagok. Az alapítvány segítséget kér a megfelelő anyagi bázist létrehozására. /Megalakult a ,,Helikon - Kemény János Alapítvány". = Nyugati Jelen (Arad), márc. 28./2000. szeptember 1.A Castellum Alapítványt Nagyenyeden hozták létre, tagjai az erdélyi történelmi családok tagjai, leszármazottjai. Negyedévenkénti közgyűlésein a tagság nagyrésze megjelenik. 1999-től az alapítvány székhelye Marosvásárhelyre költözött. A legutóbbi rendes negyedévi közgyűlésre aug. 26-27-én Gernyeszegen került sor. Dr. Csávossy György, a Castellum Alapítvány egyik vezetője elmondta: a találkozók célja a kapcsolattartás, az összetartozás élményének felújítása. "Egyetlen történelmi célunk van: a népszolgálat." Szeptember 22-én a Böjthe Lídia vezette szászrégeni Kemény János Társaság egy plakettet helyez el arra az épületre, amelyben Kemény János bejelentette a Helikon megalakítását, és ezt az eseményt szeretnék közösen megünnepelni. Létrehozták a Helikon-Kemény János Alapítványt, amely felvállalta a helikoni írók munkáinak, a Helikon-köteteknek az újrakiadását, és támogatni kívánják a kortárs erdélyi irodalmat is. Az alapítvány kuratóriumának tiszteletbeli elnöke Sütő András, tagja Adamovits Sándor, akinek életcélja a Helikon népszerűsítése, Böjthe Lídia, Bogyó Levente, aki anyagilag is jelentős mértékben támogatta az alapítványt, továbbá Marosi Ildikó irodalomkutató, Mészáros József, a Bolyai-könyvtár kutatója és Sebestyén Spielmann Mihály történész muzeológus. Kemény Miklós, az egykori Helikon-alapító báró Kemény János fia Magyarországról érkezett, hangsúlyozta: amennyiben visszakapná a család marosvécsi birtokait, azok jövedelmének egy jó részét - akárcsak egykor édesapja - a Helikon céljaira fordítaná. /Boér Károly: Hagyomány és jelenlét. = Brassói Lapok (Brassó), szept. 1./ Az erdélyi történelmi családok évszázadok hosszú során a nemzet érdekében tevékenykedtek, a legreménytelenebb helyzetben is megmaradtak a becsület útján, méltósággal viselve kitelepítéseket, kényszermunkát, megaláztatásokat, börtönt, száműzetést. A legutóbbi találkozón közel százan vettek részt a Teleki, Apor, Bethlen, Haller, Klebelsberg, Korponay, Beczássy, Bogdánffy, Betegh, Csávossy, Kemény, Tisza, Ugron, Ocskay, Lázár, Mikó és még más jelentős családok közül. Báró Apor Csaba, aki Torjáról érkezett, elmondta, hogy családjával együtt kitelepítették a háború után, végül Marosvásárhelyről költözött vissza Torjára 1991-ben. Jelenleg szülőfalujában él és gazdálkodik, hasonnevű fiával együtt. Egyed Ákos professzor elmondta, hogy a fórum elsődleges célja összegyűjteni azt a történelmi osztályt, amelyet ezelőtt ötven esztendővel a társadalom és a nemzet kizárt magából, és amelynek visszafogadására 1989 után jött el a lehetőség. Sajnos ez a visszafogadás nem könnyű feladat, hiszen a tulajdonviszonyok sincsenek még törvényesen tisztázva, és az előítéletek is élnek még, a testi-lelki fájdalmakról nem is beszélve. /Antal Erika: A nemzet zászlóvivői. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 5./ Akik összegyűltek, azokra vonatkozott az 1949-es kitelepítési törvény. 1949. márc. 3-án még mintegy 3000 családot lakoltattak ki kastélyaikból, kúriáikból vagy udvarházaikból. A Castellum Alapítvány adatai szerint 1949-ben 50 ezer hektár mezőgazdasági területet, 15 ezer hektár erdőt és 1500 kastélyt, udvarházat vettek el az erdélyi nemességtől.Mára már vagy négyszázan vannak, de csak minden második családnak van köze a Castellum Alapítványhoz. "Alapítványunk az erdélyi történelmi családok tagjainak egyesülete." "Fő célunk e társadalmi rétegben levő értékek felszínre és mozgásba hozása, szellemi kincsek megőrzése, gondozása, gazdasági ingatlanjaink törvényes keretek közti visszaszerzése, és azok saját és közösségünk hasznába állítása." - olvasható az alapítvány ismertetőjében. 1998-ban jegyezték be a Castellum Alapítványt, átvéve az 1992-ben alakult Etnos Alapítvány kereteit. Az alapítvány kuratóriumának elnöke id. Apor Csaba, az ügyvezető bizottság elnöke Csávossy György. A kastélyok, udvarházak sorsára vonatkozó jogszabály nem jelent meg. A 112-es törvény alapján vissza lehet ezeket igényelni, ha nincsenek műemléknek nyilvánítva. Legalább az erkölcsi rehabilitációt megérdemelné e kisemmizett, meghurcolt társadalmi réteg. /Cseke S. Tibor: Mára csak a hírnevükkel maradtak...Az erdélyi történelmi családok találkozója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 12./2000. szeptember 25.Szept. 23-án Szászrégenben Kemény Jánosra, a mecénás báróra emlékeztek. Nagy András alpolgármester idézte fel emlékét, magyar és román nyelven köszöntve a nagyszámú közönséget, akik között ott volt Kemény Miklós és a család többi leszármazottja. Böjte Lídia, a helyi Kemény János Közművelődési Egyesület egyik vezetője szerint az esemény /hogy ünnepelhettek/ győzelem a szűklátókörűség fölött. Az író arcmását megörökítő emlékplakett Baróthi Ádám szobrász alkotása, ez már az ötödik hasonló jellegű emlék, amelyet önzetlenül ajánlott fel a város és a környék közművelődésének. A rendezvény szervezői között volt a nemrégen alakult Helikon Kemény János Alapítvány. Kemény János küzdelmes életéről, munkásságáról Sebestyén Mihály beszélt. Az Erdélyi Helikon házigazdája, a kisebbségi magyar irodalom fáradhatatlan szervezője jelentős író is volt. Kemény János írásaiból és a helikoni írók műveiből marosvásárhelyi színművészek adtak elő. /Bölöni Domokos: Kemény János-emléknap Szászrégenben. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 25./2002. október 28.Kemény János Erdély egyik legnagyobb mecénása volt, aki vagyona nagy részét az erdélyi magyar irodalom szolgálatába állította. Iskolát alapított, színházat szervezett. A Marosvécsi Általános Iskola felveszi báró Kemény János nevét - hangzott el okt. 26-án Marosvécsen, a Kemény János által 1929-ben építtetett iskola névadó ünnepségén. A névadó ünnepségen jelen volt Kemény János fia, Kemény Miklós és családja, valamint az író elhunyt gyermekeinek leszármazottjai is. Nagy Anna igazgatónő üdvözlő emlékeztetett a Kemény János által létrehozott helikoni irodalmi találkozókra. Az ünnepség az iskola falán elhelyezett kétnyelvű tábla leleplezésével, valamint a marosvécsi kastély kertjében levő Kemény János-síremlék megkoszorúzásával zárult. /Simon Virág: Kemény János - a jóság embere. Névadó ünnepség Marosvécsen. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 28./2003. október 4.Adamovits Sándor közel 60 évvel ezelőtt került Nagyenyedre. Déván született, de szülei ott nem tudtak megélni, ezért Nagyenyedre költöztek. Családja jóban volt Vita Zsigmonddal, később már Adamovits gépelte le a cikkeit. Érettségi után került Marosvásárhelyre. Kezdett cikkeket írogatni, besegített a Romániai magyar irodalmi lexikonnál a címszavak kutatásába. Most megjelent Adamovits Sándor Kemény János-kötete. A Kemény János Alapítványt Kemény János fia, Kemény Miklós hozta létre 2000-ben, az alapítványnak Adamovits az elnöke. Adamovits megszervezte a helikonista leszármazottak első találkozóját Marosvécsen, ezenkívül több helyen fog előadást tartani Kemény János életművéről. /Kemény János-centenárium. Interjú Adamovits Sándorral. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 4./2005. május 28.A két világháború közötti hazai magyar írótársadalmat az Erdélyi Helikon szabad íróközösség mint a kor legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása tömörítette. Az 1926 és 1944 között nyaranta legtöbbször Kemény János marosvécsi kastélyában vendégeskedő 55 író emlékét akarta/akarja megőrizni az öt éve, br. Kemény Miklós által alapított marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány. A 2000 májusában hivatalosan bejegyzett alapítvány /elnöke Adamovits Sándor/ 2001-ben emlékezett az Erdélyi Helikon írói közösség megalakulásának 75. és Kemény János halálának 30. évfordulójára. A rendezvénysorozat az erdélyi történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány Kemény János emlékestjével kezdődött, ahol az alapítvány elnöke, Adamovits Sándor méltatta Kemény János életét és munkásságát. Ezt követte a budapesti bemutatkozó est a Magyarok Házában. 2003 elején mutatták be a Marosi Ildikó és Adamovits Sándor által válogatott, Nagy Miklós Kund szerkesztette A Mecénás – Kemény János és a Helikon – című emlékalbumot. Ebben az évben a Castellum irodalmi estjén Vita Zsigmondra emlékeztek, részt vettek azon az ünnepségen, melyen a marosvécsi általános iskola felvette a Kemény János nevét és Brassóban, bemutatták Csutak H. Levente képzőművésznek az 55 helikonistáról készült grafikáit. Ugyancsak 2003-ban emlékeztek Kemény János születésének 100. évfordulójára. A maroshévízi középiskola névadó felvette Kemény János nevét. Megjelent Adamovits Sándornak A Helikon házigazdája című, Kemény Jánosról készült összeállítása (kismonográfiája). Az Erdélyi Helikon írói már nem élnek. Emlékük őrzésére az alapítvány megszervezte a helikoni leszármazottak találkozóját Marosvécsen. 2004-ben a hagyományápolás új formáját vezette be az alapítvány a negyedévenként megrendezett Helikon-estek sorozattal, melyeken olyan helikonistákra emlékeztek, akiknek kerek évfordulójuk volt. Ebben az évben is folytatják a Helikon-estek sorozatot. Az elsőn Gulácsy Irénre emlékeztek halálának 60. évfordulóján, ezt követik a Makkai Sándor, Reményik Sándor és Molter Károly-emlékestek. /Adamovits Sándor: Csendes ünneplés. A Helikon-Kemény János Alapítvány öt éve. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 28./2011. március 26.Húszon innen, húszon túlJubilált a szászrégeni Kemény János Művelődési Társaság "Számomra Szászrégen nem a szem, hanem a szellem mértékével lehet méltán híres" – idézte a Kemény János Művelődési Társaság emlékkönyvéből a hétfő esti jubileumi összejövetelen egyik korábbi jeles vendégük, Fodor Sándor író gondolatát az alakulat elnöke és szíve-lelke, Böjte Lídia tanárnő. A KJMT húsz évéből még számos kiválóság emelkedett hangú vagy tréfás, komolykodó vagy meghatott, de mindenképpen elismerő szavait ragadhatnók ki, igazán van miből. Bármilyen kulturális tömörülés dicsőségére válna az a névsor, amely a társaság rendezvényeinek vendégeit fogja egybe, és nyilvánvaló, hogy nem csak a régeni közönség kapott tőlük rendkívüli élményt és értékeket, erősödött mindabból, amit jelenlétükkel, megszólalásaikkal képviseltek, ők is feltöltődtek egy-egy ilyen találkozón és szívesen tértek vissza megszólítani újra meg újra a város magyarságát. Írók, színművészek, zenészek, képzőművészek, tudományos kutatók, könyvkiadók, szerkesztők, tanárok kapcsolódtak be az 1991 februárjában létesült társaság tevékenységébe, és ezek a rendszeresen ismétlődő estek kialakították a törzsközönséget, amelyhez alkalmanként még csatlakoztak sokan mások. Nem a semmiből született a KJMT, irodalmi körként működő és elismerésnek örvendő elődje ugyancsak az író Kemény János nevét viselte. Megszorításokkal, megfélemlítésekkel teletűzdelt diktatórikus időkben is tette azt, amit felvállalt, a régeni magyarok szellemének, identitásának ápolását, tudásának gyarapítását, alkotókészségének fejlesztését. A rendszerváltozás után indult társaság tágabb kitekintésben és más lehetőségek között folytatta a munkát és szélesítette a pászmát, amit az irodalmi kör alakított sok ötlettel, energiával, kitartással, hozzáértéssel. A helyiek lelkesedése elháríthatatlan ajánlólevél volt a különféle feladatokkal elhalmozott meghívottaknak, akik amint tudtak, jöttek Vásárhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Temesvárról, Budapestről, Bukarestből, Nagyenyedről. Végére nem érnénk, ha mindenkit fel akarnánk sorolni, néhány nevet azért mégis említünk, amint Böjte Lídia is tette ünnepi visszatekintőjében: Oláh Tibor, Kötő József, Erdős Irma és férje, Bartha István Svédországból, Hencz József, Toró Tibor, Sebestyén Spielmann Mihály, Egyed Ákos, Tonk Sándor, Sombori Sándor, Nagy Olga, H. Szabó Gyula, Szekeres Gerő, Kemény Miklós, Adamovits Sándor, Király László, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Barabás László, Illyés Kinga, Kilyén Ilka, Farkas Ibolya, Lohinszky Loránd, Vitályos Ildikó, Bartis Ildikó, Nagy Dezső, Salat Lehel, Boér Ferenc, Albert Júlia, és még sok név szerepelhetne itt. Többen közülük már nem élnek. Hasonlóképpen végleg eltávoztak meghatározó egyéniségek a társaság vezetői, éltetői közül is. Török Béla, Darvas Ignác, Tamás Ibolya személyét, munkásságát méltán övezte elismerés Szászrégenben. Mindig akadtak olyanok, akik a helyükre álltak, hogy megpróbálják betölteni a kiesésük okozta űrt. És nem is akárhogyan, hiszen a név kötelez. A Kemény János és helikonista barátai teremtette rendkívül gazdag szellemi örökség, amit megőrizni kívánnak, az az eszmeiség, amelynek jegyében tevékenykednek, magasra állította előttük a mércét. Természetesen az igényesség, a minőség mércéjére gondolunk, csakis ilyen magasságokban érdemes, kell folytatniuk a következő évtizedekben is a munkát. Nem könnyű, hiszen megállíthatatlannak tűnik a fogyatkozás folyamata. De hogy szól klasszikus költőnk, a 175 éve elhunyt Berzsenyi Dániel biztatása a Magyarokhoz II című versében? "... Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat." Ha fogyatkozik is, azért még elég népes Szászrégen és környékének magyarsága. Lélekben meg sohasem volt errefelé hiány. A Társaság és mozgatóinak lelkes csapata is meggyőzően bizonyította ezt az eltelt években. Erre a továbbiakban is alapozhatnak a jelenlegiek és azok is, akiknek átadják majd a stafétabotot. Ilyen szellemben járulhatnak maguk is hozzá, hogy ez a szabad nép még nagyon sokáig tehessen valóban csuda dolgokat. Jó munkát, Kemény János Művelődési Társaság! Sok sikert, újabb léleképítő élményeket a következő évtizedekben! Népújság (Marosvásárhely) 2011. május 18.A holtmarosi templomba menekítenék Marosvécsrõl Wass Albert hamvaitMiután évekkel ezelõtt Bartha József holtmarosi református lelkipásztor a falu templomába menekítette a hatalom haragja elõl Wass Albert mellszobrát, most az író Marosvécsen nyugvó hamvait is bevinné az istenházába. A lelkész azok után vette fontolóra ezt a lépést, miután a múlt hónapban ismeretlen tettesek meggyalázták Wass Albert kõsírját. Wass-fiúk és Bartha József református lelkipásztor döntése még nem végleges, azonban a holtmarosi pap egyre inkább arra hajlik, hogy a templomba menekítse Wass Albert Marosvécsen nyugvó hamvait. Mint arról beszámoltunk, az elmúlt hetekben ismeretlen tettesek meggyalázták az amerikai emigrációban kilencven évesen elhunyt író és költõ sírhelyét. Április folyamán a Kemény-várkastély kertjében lévõ sírkõrõl ellopták a Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászmûvész által készített bronzplakettet, majd rá kis idõre megpróbálták eltávolítani azt a márványlapot is, mely a hamvaknak helyet adó üreget takarja. Inkább én törném be a márványlapot, hogy kivehessem a hamvakat és bemenekíthessem a templomba - jelentette ki a Krónikának Bartha József. A lelkész Wass Albert Németországban élõ fiával, a Marosvécsre utazó Wass Endrével is tanácskozott, azonban egyelõre nem találtak végleges megoldást. Bartha attól tart, hogy a feléledt magyarellenes hangulatban a sírgyalázók bátrabban fognak garázdálkodni, és ellopják a román hatalom által háborús bûnösnek kikiáltott író hamvait. Ha behozzuk a hamvakat a holtmarosi templomba, ugyanoda, a szószék alá helyezzük el, ahol még állt a kis fadoboz egy jó évtizeddel ezelõtt - mondta, utalva az 1990-es évek végére, amikor több félreértés és rosszindulatú megnyilvánulás következtében az író porait nem sikerült végsõ nyugalomba helyezni. Ezért 1998. augusztus utolsó szombatján mindössze egy jelképes temetést rendeztek a marosvécsi helikoni kertben. A kastély és a birtok összes örököse csak utólag fogadta el és nyomatékosította írásban báró Kemény Miklós javaslatát, miszerint Wass Albertnek a helikoni asztal közelében legyen a végsõ helye. Így a hamvak egy része egyéves késéssel, 1999 nyarán került abba a folyami kõbe, amelyet az író emlékére állítottak a kastélykertbe. Wass Albert földi maradványainak többi részét, az elhunyt kívánságának megfelelõen Floridában és az Istenszékén szórták szét. Kérdésünkre, hogy az urna áthelyezése esetében nem tart-e a templom esetleges feltörésétõl, Bartha József belátta, hogy tolvaj és rosszakaró elõtt nincs zár. De, mint mondta, a hatalom haragja elõl az udvarról a hátsó padsorokba menekített mellszobor évek óta békésen áll. Függetlenül attól, hogy az író földi maradványai bekerülnek a templomba vagy sem, az ellopott bronzplakett helyébe hamarosan más fog kerülni, bizakodik a református lelkész. Nem csak rossz-, de jóakaróink is vannak. A diósdi önkormányzat már felajánlott kétszázezer forintot, Pécelen tartottak egy jótékonysági estet, és még sokan mások is jelezték, hogy valamilyen formában segítenének a Wass-kultusz ápolásában - nyugtázta örömmel Bartha József. Szucher Ervin Krónika (Kolozsvár) 2013. december 7.Fél évszázad tollal, mikrofonnalSzületésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét. – Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára? – Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb. – Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították? – Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott. – Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében? – Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit. – 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus? – Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim. – Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"? – Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki. Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is. – 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói. – Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról. – Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését? – Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok. – Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be? – Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom. – Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára? – Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom. – Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket. – Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell. – Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított? – Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt. – A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben? – Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre. – Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán? – Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítményemet a Marosfelfalui Fibula kitüntetéssel honorálták. A Maros Megyei Könyvtár, ahol rádiós munkahelyem megszüntetése után néhány hónapig dolgoztam is, a Pro Libro Senator címet adományozta. A Maros Megyei EMKE a magyar kultúra ápolásáért kifejtett tevékenységemet jutalmazta Emléklappal. Ez a munka, pályámnak ez a vetülete hozta meg legrangosabb magyar állami kitüntetésemet, a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is. – Min dolgozik jelenleg, és mivel szeretné megajándékozni önmagát s természetesen az olvasókat 70. születésnapjára? – Valamin mindig dolgozom. Az Erről jut eszembe heti jegyzetsorozatom arra késztet, hogy folyamatosan figyeljek a világra, és ne hagyjam elkényelmesedni magam. A Múzsa szerkesztése arra hivatott, hogy mindennel napirenden legyek, ami az irodalomban, művészetekben történik körülöttünk és a nagyvilágban. Újabb előkészületben levő kéziratom a fiatalon elhunyt marosvásárhelyi festő, Vida Árpád életművének szintézise arra biztat, hogy továbbra is megőrizzem eddigi formámat. Mindez ajándéknak már sok is. De hogy mégse legyen hiányérzetem, arra is figyelek, nehogy elszalasszam valamelyik írónk, művészünk kerek születésnapját, mert ha megfeledkeznénk róla, az nagyon rosszul esne neki. Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2014. szeptember 1.Újra együtt a helikoni asztal körülJelképesen és valóságosan is sokan voltak jelen az egykori helikoni találkozók színhelyén, Marosvécsen. A Helikon–Kemény János Alapítvány szervezte újabb emlékünnepség pénteken és szombaton talán minden eddiginél tartalmasabb, változatosabb, színvonalasabb rendezvénysorozattal idézte meg a két világháború közötti erdélyi magyar kultúra és szellemi lét nagyjait, méltatta halhatatlan írói hagyatékukat. A Bánffy-év jegyében idén a helikoni íróközösség sokoldalú vezéregyénisége, gróf Bánffy Miklós állt a megemlékezések középpontjában. Augusztus 29-én délután jeles műfordítók, irodalomtörténészek érdekes eszmecseréjén tudott meg műhelytitkokat az író főművéről, az Erdélyi történet című regénytrilógiáról a marosvécsi művelődési házban egybegyűlt közönség. A magyar művek külföldi megismertetésében jeleskedő „mindenes”, Károlyi Dóra, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa vezette beszélgetésen Dávid Gyula, a Bánffy-életmű fáradhatatlan elemzője, Hermann Rebeka, a trilógia holland, Oplatka András, a mű német és Marius Tabacu, az első kötet román nyelvű tolmácsolója közölt sok fontos tudnivalót és fordítói kuriózumot a regényről. Aznap filmet is vetítettek Bánffy Miklósról. Este a pécsi Pódium ifjú előadói, Szász Kolumbán Olga tanárnő drámai kurzusának hallgatói verssel, lírával örvendeztették meg a hallgatóságot. Műsorukból szombat délutánra is jutott. Az alapítvány által meghonosított szokás szerint a szombati program a kastélyparkban kezdődött. A helybeliek mellett számos távolabbról érkezett vendég vett részt a bensőséges hangulatú összejövetelen. Marosvásárhely, Szászrégen, a Maros mente, a Székelyföld több települése képviseltette magát, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány most is elhozta autóbusznyi csapatát a rendezvényre, és köztük az anyaországiak mellett a felvidéki, amerikai magyarság képviselői is jelen voltak az évszázados fák alatti tisztáson a nagy mecénás, Kemény János és szerettei sírjánál, a Wass Albert-emlékműnél, a Kuncz Aladár emlékére elhelyzett, Kós Károly tervezte asztalnál s a pár esztendeje ott álló kopjafánál. A Helikon – Kemény János Alapítvány alelnöke, Nagy Miklós Kund által moderált megemlékezés helyi vonatkozásait Ördög Ferenc polgármester emelte ki. A vécsi református egyház lelkipásztora, Benkő Mihály az egykori házigazda és kiváló írótársai, Kemény Jánosék, valamint az évforduló alkalmából gyakran felelevenített Bánffy Miklós mához szóló üzenetét is kihangsúlyozta igehirdetésében. Átfogóbb keretbe helyezve, Bánffyra koncentrálva, a teljes helikoni közösségre is hivatkozva részletezte az elődök érdemeit, munkásságuk napjainkban is hasznosítható példázatát a rendezvény főszónoka, Markó Béla költő, szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke. A koszorúzást követően a művelődési házban a Bánffy Miklós és felesége, Várady Aranka valamint lányuk, Bánffy Katalin levelezése és naplói felhasználásával készült irodalmi összeállítás, a Szétszórtan nyújtott megrendítő élményt a közönségnek. Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina és Kilyén László színművészek hatványozottan kiérdemelték a vastapsot. A Bánffy-kollokvium folytatásaként Markó Béla a politikus Bánffyra fókuszált. Párhuzamba állította az erdélyi magyarság két világháború közötti és az 1989-es rendszerváltás óta eltelt időszakot, felmutatta azokat a dilemmákat, amelyek akkor és most is nehezen abszolválható kihívásokként merülnek fel a vezető politikusok előtt. A műsorba új színeket vitt a marosvécsi ifjúsági tánccsoportok jókedvű, forgatagos előadása. A népes táncos, dalos gyerekcsapat optimizmust sugárzott a terembe, ahol igazi összművészeti megnyilvánulásnak lehettek tanúi a jelenlevők. Kemény János Zoltán unokája, aki oroszlánrészt vállal a Kemény Miklós által 2000-ben létrehozott alapítvány munkájában, néhány napos alkotótábort működtetett Vécsen. Öt fiatal, pályakezdő művészt hívott meg. A táborban született képeikből rögtönzött tárlatot nyitottak. Máthé László (Kézdivásárhely), Adriana Bădoi (Nagydisznód), Réthi Botond (Gyergyószentmiklós), Magyari Annamária (Gyergyóalfalu) és Katona Ervin-László (Marosvécs) festményeiről, grafikáiról Nagy Miklós Kund beszélt. Ő hívta fel a figyelmet a Pallas-Akadémia Könyvkiadó újdonságaira is, amelyekkel külön standon ismerkedhetett a közönség. A csíkszeredai könyvműhely életmű- sorozatot szentelt Kemény Jánosnak. A Kákóc Kis Mihály, a Kutyakomédia és a Víziboszorkány után legfrissebben a Kakukkfiókák látott napvilágot. Ez utóbbi az író önéletírása, Kemény János gyermek- és ifjúkora kel életre a hiánypótló kiadványban. Szombat délután H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke a helikoni írók leszármazottait is köszöntötte. Tizenkettedszer szólították Vécsre őket, ezúttal is volt mondanivalójuk elődeikről, a velük kapcsolatos emlékekről. Akárcsak a megemlékezések, az ő nyár végi találkozóik is évről évre folytatódnak. Társrendezvényként immár ezek is szervesen kapcsolódhatnak a Vásárhelyi Forgatag eseményeihez. N.M.K., Népújság (Marosvásárhely) 2016. július 17.A Helikoni Leszármazottak TalálkozójaA Marosvásárhelyi Helikon-Kemény János Alapítvány 2016. július 29-30-án tartja a Helikoni Leszármazottak Találkozóját. A báró Kemény Miklós kezdeményezésére létrehozott alapítvány 2000-től rendszeresítette emlékrendezvényeit, Marosvécsre pedig 2003-tól hívja meg évente ilyenkor a helikoni írók leszármazottait. A kastély visszaszolgáltatása óta – amely eseményre, s a tényleges átvételre, a kapuk megnyitására 2014 őszén kerülhetett sor – a helikoni találkozók ismét azon falak között zajlanak. amelyek annak idején otthont adtak a báró Kemény János által szervezett programoknak. Fontos irodalomtörténeti eseménysorozatnak számítottak az 1926 és 1944 között tartott marosvécsi találkozók, amelyeken a meghívottak az erdélyi magyarság és az irodalom legfontosabb kérdéseiről tanácskoztak. Ezek az alkalmak meghatározták a későbbiekre vonatkozó tennivalókat, a könyvkiadás, az írástudó értelmiségiek feladatait, de ugyanakkor – bár a munkaközösség nem rendelkezett semmilyen hivatalos formával, nem voltak választott tisztségviselői – olyan nyilatkozatokat fogalmaztak meg, olyan irányvonalakat szabtak meg, amelyek a békét és a haladást, az erdélyi magyarság érdekeit, a társnépekhez való közeledés ügyét szolgálták. Alakulásakor Kemény János 28 írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Alapító tagok: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László. A későbbiekben a helikoni közösség tagja lett Asztalos István, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Makkai László, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakots Károly, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert. Napjainkban az Erdélyben, illetőleg Romániában működő irodalom, akárcsak a magyarországi, vagy az összmagyar, szekértáborokra és provinciákra töredezett szét. Marosvécsnek, a helikoni szellemnek nincsen már akkora kisugárzása, mint a múlt század húszas és harmincas éveiben, de úgy tűnik, hogy ezen a helyen egyre inkább lényeges dolgok fogalmazódnak meg, és az itteni találkozók kezdik visszanyerni egykori szerepüket. Egyre szélesebb az a réteg, amely figyel a Kemény János örökösei által felvállaltakra. Ilyen önbecsülésre, önértékelésre ébresztő alkalom lesz a mostani találkozó is. eloszekelyfold.wordpress.com 2016. augusztus 3.A marosvécsi találkozó második napjaKit illet Tamási Áron szerzői joga? A Helikon – Kemény János Alapítvány nyári rendezvénye során Marosvécsen idén Tamási Áronra emlékezett – nagyszámú érdeklődő körében – az író halálának 50. évfordulója alkalmából. A péntek délutáni eseményekről már olvashattak e lap hasábjain, most a szombati érdekességekről számolok be. A Kemény-kastély gyönyörű, árnyas parkjában, az évszázados fák alatt gyülekeztünk, és hallgattuk meg H. Szabó Gyula, majd Ördög Ferenc polgármester köszöntését, aki nem mulasztotta el hangsúlyozni, milyen nagy nyereség és büszkeség a falu számára, hogy gyakran kerül sor hasonló rendezvényekre. Benkő Mihály tiszteletes szívhez szóló igehirdetése és imája után a Farkaslakaról érkezett küldöttség nevében Major Magda tanárnő köszöntötte az ünneplőket. Ezután Kántor Lajos Kolozsvári irodalomtörténész lépett a helikoni kőasztal mellé. Tamási Áron életművének sokoldalúsága, nagysága és jelentősége mellett arra is emlékeztette a hallgatóságot, hogy éppen ezelőtt 90 évvel gyűltek össze először az írók Kemény János meghívására a vécsi kastélyban. Kányádi Sándor T. Á. sírjára című versét Ördög Klementina szavalta el, majd a sírok és a kőasztal virágba borult a koszorúzás során. A Kemény-kastélyban folytatódott az ünneplés. Az udvaron a vécsi kisiskolások és szemrevaló nagylányok ropták a néptáncot, majd a Bölcső és bagoly című Tamási- műből olvastak fel részletet. A megérdemelt taps sem mAradt el. A kastély pipázótermében folytatódott az emlékezés, immár Kuncz Aladárra, aki 85 éve hunyt el. Jeney Éva Budapesti irodalomtörténész tartott érdekfeszítő előadást a Fekete kolostor szerzőjéről, és mutatta be az író ötévi franciaországi fogságának helyszínein készített filmet. Noir Moutier polgármestere annyi év után is hálás Kuncz Aladárnak, mert a könyv megjelenése nyomán a turisták érdeklődése a helység felé fordult, sokan látogatnak el oda, hogy megnézzék a híres fekete kolostort. Érdekességeket tudtunk meg a könyv magyarországi, illetve erdélyi kiadásaiban eszközölt szövegváltoztatásokról, kihagyásokról. A szombati találkozó a helikoni írók leszármazottainak beszélgetésével zárult. A Kemény-unokák közül négyen voltak jelen: Endre, Géza, Mikolt és Zsigmond, valamint az alapítványunkat életre hívó Kemény Miklós özvegye. A családtagokon kívül ott volt Járosi Andor unokája, és persze H. Szabó Gyula, Szentimrei Jenő unokája. Érdekes beszélgetés alakult ki a farkaslaki küldöttek tagjaival, akiket Szabó Gyula figyelmeztetett Tamási Áron végrendeletének kikötésére: özvegye, Ágota halála után a szerzői jog a szülőfalura száll! És a szerzői jogvédelemből még hátravan 20 év! Kiderült, hogy a Farkaslaki Művelődési Egyesület már érdeklődött az ügyben, de a Budapesti illetékesekkel nem tudtak szót érteni. Most Marosvécsen biztatásban nem volt hiány, de ez nem elegendő! Kovács Emese, az alapítvány kuratóriumának tagja Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
